gondolatok

Mär egy ideje foglalkoztatott a gondolat, most le kell irnom. Miert? Talan mert Svajcban elalvas helyett jobb ezt irni.

Rövid leszek. At kell elni minden egyes pillanatot az eletbol. Tapasztalni kell. Hogyan is szuletett meg az ember? Vegso soron a gondolat, a lelek es az anyag naszabol. Az ember tapasztalatra vagyik. Persze fel is kell dolgozni azokat, es jol kell tapasztalni. Erre egy mod tobb mindent felvallalni. A masik a meglevot megelni. Minden bizonnyal mindketto kell egyszerre. Nekem mindenesetre mindkettobol fejlodni kell. Itt St. Gallenben annyi nyitott emberrel talalkozom, akik csak arra varnak, hogy vitatkozzanak egy jot, hogy az nem igaz. Itt mindenki tapasztalni akar. De nem kenyszeredetten. Mintha bennuk lenne. Van bennuk valami kozos, amit itthon ritkan tapasztalni. Egyfajta pezsges, egyfajta internacionalizmus. Ugy erzik, egy kozosseg tagjai: a felnovekvo generacioe. Otthon erzik ebben magukat. Nagyon sokat kellene meg valtoznunk nekunk magyaroknak ebben.

Latszik, hogy egesz nap angolul beszeltem. Tomor mondatok, keresett szavak. Olvasnom kell valamit.

Láttál már magad körül olyat, aki előrébb volt nálad? Láttál már olyan lehetőségeket, melyek mellett elmentél úgy, hogy utólag vetted észre a hibát? Azonosultál már szereplővel egy könyvből úgy, hogy egy ideig az ő életét kezdted el élni?

Igen.

Hallottál már olyanról, hogy ...30 éves korában elkezdett, és 10 évvel később már ő volt a ...
Igen. Van univerzális út? Nincs. Hát ragadj botot és kezdj el járni a saját pályádon. Elég erős vagy hozzá. Elég egyedi vagy hozzá. Kezdj neki.

Sok mindent megmagyaráznak mostanában az életemben a szerepek. Amikor azt mondom másoknak, hogy bármire képesek lennének, vagy, hogy nincsen hülye ember, mindig magamból indulok ki. Az egyetem második-harmadik évében döbbentem rá, hogy egy bekezdésnél nem tudok tovább odafigyelni se írott, se hallott szövegre. Ugyanakkor számos versenyen értem el nagyon jó helyezéseket, ismerem azt az érzést, amikor teljesen éles az agy. Hogy is van ez? Mi okozza ezt?
Úgy gondolom, az ember ilyenkor belehelyezkedik egy szerepbe. Amikor előző félévben folyamatosan a legjobbak között voltunk a versenyeken, legtöbbször éles aggyal, nagy lelkesedéssel és utánakutatással szerepeltem. Amikor úgy éreztem, hogy nálam jobb emberekkel vagyok, elkapott a diák-szerep: mindent megkérdezek, mindent a másik tud jobban - egyszóval hallgattam és amikor kérdeztek valamit, nem tudtam. Amikor a másik már csapkodott, hirtelen kizökkentem és mindenre tudtam a választ. Miért helyezkedik az ember bele ezekbe a szerepekbe? Talán nagyon kényelmes egy adott gondolati mintát újra és újra átélni, ahelyett, hogy új dolgokat tanulna az ember; nagyon könnyű becsukni a szemet és futni előre ahelyett, hogy kinyitnánk és erőlködnénk.
De talán érdekesebb az a kérdés, hogy amikor tudom, hogy a szerepben vagyok, miért nem tudok mindig kikerülni onnan? Engem ilyenkor egyfajta tunyaság kap el. De ma előbbre kerültem. Elkezdtem belemélyedni valamibe szakmailag, rájöttem, hogy az efélévi csoportokban szakmailag nem mentem előre. Elég volt csak a képességek révén jó teljesítményt nyújtani, nem kellett nagyon továbbgondolni a dolgokat. Ebből elég. Új tudásra van szükségem, így arra gondolok majd: a képesség megvan, a tudást megszerzem.  Ezeknek ismeretében elég magabiztos vagyok ahhoz, hogy mindezt képviselni tudjam, és elég hatékony, hogy legyen egy kis időm (magamra és) a körülöttem levőkre is. Tudás-képesség kettős - talán két lába az ősi hármasnak - szellem és test; a lélek pedig úszik az előző kettő hullámán. Az élet előretör.

    Az elmúlt időben több helyről is megkaptam, hogy nem vagyok elég határozott. Elég magabiztos embernek látom magam - ezt is sokszor megkapom, úgy látszik, nem csak ez függ össze a határozottsággal. Az első, amire gondolok, az, hogy lassan beszélek. Ez sokakat megnyugtat, többeket idegesít viszont, és azt hiszem, az hogy keresem a gondolatokat megnyilvánulás közben, határozatlanságot sugall. Vajon mennyi erőfeszítés lenne gyorsabban összeszedni gondolataimat? Azt hiszem, nem sok. Ez a gondolat mindenképpen fejleszthet. Egy újabb dolog, amire figyelni kell. Örülök, hogy feljegyeztem.
    Még valami, ami azt hiszem, szorosan idekapcsolódik. Folyamatosan bágyadt vagyok. Elbambulok, erőltetnem kell a szememet, hogy odakoncentráljak valamire. Talán ez egy ösztönös védekező mechanizmus a külvilág komplexitásával szemben, olyan, mint amikor tízévesen a fejemre húztam a kabátot és úgy kezdtem el átrohanni a piroson. Nem látok, engem se látnak. Ha így van - márpedig eredményét tekintve ezt tapasztalom -, akkor ezen sürgősen változtatni kell. Ki kell nyitnom a szememet, meg kell erőltetnem magamat, hogy minél több mindent befogadjak. A szellemi világ hatalmas mélységeivel folyamatosan hívogat engem; a fizikai világot pedig nem utasíthatom vissza. Amit a földön meg lehet élnem, azt éljem is meg. A test ajándéka véleményem szerint az anyagi lét megtapasztalásának gyönyöre végett adatott. Hát éljünk vele!
Azon gondolkoztam délelőtt, az ember gondolatvilága milyen, egymástól nagyon távol helyezkedő elemeket tartalmaz. Egyszer azon gondolkodom, milyen vágyódásom van a Quinn által meghagyóként aposztrofált életre, és mi az a gát, ami engem ettől (Istentől) elválaszt - másszor azon, hogy gyorsabban kellene beszélnem. Varietas delectat.

    Ma túljutottam a holtponton. Az elmúlt két évben energikusan, folyamatosan felfele, sok-sok tanulással álltam neki az életnek - az elmúlt 2-3 hónapban ez egyre csökkenő tendenciát mutatott. Miért is? Túl nagy terhelés, túl nagy kihívások, semmi visszajelzés - az első gondolatok. Azt hiszem, nem ez az. Ennél azért mélyebb az ember.
    Ma, vécé fölött (állva) és gondolkodva amint újra és újra számbavettem ügyes-bajos dolgaimat, rájöttem: túl sokat gondolkozom magamon. Itt az ideje másokkal is foglalkozni. Felcsillant valami. De ez még nem indok. Tovább kell haladni.
    Fél éve azt mondtam volna: persze, mindig magaddal foglalkozol, nincs benned elég alázat. Az alázat kézenfekvő megoldás volt arra, miért csinálok valamit rosszul. Ha nincs alázat, előbbre helyezem magam a másiknál és így kevesebbet látok nála. Több az esély a félrelépésre, kevesebb a szeretetre. Az alázat még jobb út, de még mindig nem a vége.
    Nemrég elolvastam újra az Izmáelt (Daniel Quinn). Amikor a majom nevet kap, a legnagyobb problémája az, hogy miért más ő, mint a többiek. Nem érti, miért különálló egyén, miért kell valamivel - egy névvel - megkülönböztetni őt. Azt hiszem, kezdem érteni. Az elmúlt időben annyira feladataim körül jártak a gondolataim, annyira egyénként tekintettem magamra és a feladataimra, hogy elvesztettem a kapcsot. A társaságokban nem találtam a helyemet - folyamatosan feladataim jártak az eszemben, nem voltam szórakoztató. Az újabb ismerősök kezdtek máshogy viszonyulni hozzám, mint az első találkozásokkor, amikor minden apróságnak őszintén tudtam örülni. Akkor tele voltam élettel. Átadtam magam neki. Nem körülöttem volt, részem volt. A színek, a különfajta tapintások, ízek, szagok mind-mind önálló világot tártak fel, amivel egy életen keresztül lehetett volna foglalkozni anélkül, hogy akár öt percet is töltöttem volna velük.
    Azóta, hogy elkezdtem pörgetni a dolgokat, ezek háttérbe szorultak. Feladataim előtérbe kerültek (nem mentek persze jól), az élet kiszorult. Megkülönböztettem magam a környezetemtől, és nem is csak saját magamon keresztül, hanem feladataimon keresztül tekintettem a világra.
    Ma a vécén (állva) kimondtam a nevét. Legyőztem.