gondolatok

Sok mindent megmagyaráznak mostanában az életemben a szerepek. Amikor azt mondom másoknak, hogy bármire képesek lennének, vagy, hogy nincsen hülye ember, mindig magamból indulok ki. Az egyetem második-harmadik évében döbbentem rá, hogy egy bekezdésnél nem tudok tovább odafigyelni se írott, se hallott szövegre. Ugyanakkor számos versenyen értem el nagyon jó helyezéseket, ismerem azt az érzést, amikor teljesen éles az agy. Hogy is van ez? Mi okozza ezt?
Úgy gondolom, az ember ilyenkor belehelyezkedik egy szerepbe. Amikor előző félévben folyamatosan a legjobbak között voltunk a versenyeken, legtöbbször éles aggyal, nagy lelkesedéssel és utánakutatással szerepeltem. Amikor úgy éreztem, hogy nálam jobb emberekkel vagyok, elkapott a diák-szerep: mindent megkérdezek, mindent a másik tud jobban - egyszóval hallgattam és amikor kérdeztek valamit, nem tudtam. Amikor a másik már csapkodott, hirtelen kizökkentem és mindenre tudtam a választ. Miért helyezkedik az ember bele ezekbe a szerepekbe? Talán nagyon kényelmes egy adott gondolati mintát újra és újra átélni, ahelyett, hogy új dolgokat tanulna az ember; nagyon könnyű becsukni a szemet és futni előre ahelyett, hogy kinyitnánk és erőlködnénk.
De talán érdekesebb az a kérdés, hogy amikor tudom, hogy a szerepben vagyok, miért nem tudok mindig kikerülni onnan? Engem ilyenkor egyfajta tunyaság kap el. De ma előbbre kerültem. Elkezdtem belemélyedni valamibe szakmailag, rájöttem, hogy az efélévi csoportokban szakmailag nem mentem előre. Elég volt csak a képességek révén jó teljesítményt nyújtani, nem kellett nagyon továbbgondolni a dolgokat. Ebből elég. Új tudásra van szükségem, így arra gondolok majd: a képesség megvan, a tudást megszerzem.  Ezeknek ismeretében elég magabiztos vagyok ahhoz, hogy mindezt képviselni tudjam, és elég hatékony, hogy legyen egy kis időm (magamra és) a körülöttem levőkre is. Tudás-képesség kettős - talán két lába az ősi hármasnak - szellem és test; a lélek pedig úszik az előző kettő hullámán. Az élet előretör.